LÉLEKFITNESS - NOWA H.BALL

Arról, hogyan kell csirkét lopni

Mindenek előtt nagyon fontos, hogy akkora vesztest képezzünk magunkból, hogy idővel kialakulhasson a következő helyzet: annyira messze megyünk mulatni Budapesttől, ahol a falunak már nincs lakossága. Az első napot nyilván néhány meleg sör elfogyasztásával, és a környezetünk megfigyelésével töltjük. Másnap délután, felriadva a delíriumból birtokba vesszük a mellékhelységet. Miután megfelelően kiizzadva, égő gyomorral megoldottuk valamilyen furmányos módon a papírhiány problémáját, a nyitott hűtőajtó előtt eltöltünk néhány húsos percet, és már fejben eldöntjük: itt nem lehet a lángelosztó, így le kell mondanunk a kávé által kiváltott gyönyörről. Égő gyomrunkra a legjobb választás nyilvánvalóan egy falatnyi kolbászvég, és az utolsó pohár maradék langymeleg 12%-os őszibaracklé. Ettől a bombától máris onanizálni kezd a kisagyunk, s mentális életünk csúcspontjára érünk. Mivel sem a kásásan fogható parlamenti közvetítés, sem a dobhártyánkba recsegve érkező helyi adó versszavaló, nyugdíjas-aktivizáló műsora sem nyújt testi-lelki megnyugvást, ezért utunk máris ismét az élelmiszerraktár irányába orientál minket. Csalódva az Úr művében realizálnunk kell, hogy csak egy fél kilós génkezelt, bio sertészsír áll rendelkezésünkre.
És innen kezdődik szerepjáték szerű hányattatásaink egész sora, melyek végén a valós halál kacsintgat felénk.
Megragadva elhaló bátorságunk és testi erőnk utolsó remény-csíráit, harapunk egyet a zsírból, és a szálláshelyet hátrahagyva minden értékesíthető tárgyat összeszedve (lásd: három egy literes borosüveg, egy kommersz szilvapálinka üvegje, valamint kilenc sörösdoboz - alumínium: sose lehet tudni...) nekivágunk a szitáló esőtől elhomályosult emlékű, távoli, szebb napokat is megélt vasúti pályaudvar restijéhez vezető hosszú és kalandos utunknak. El-elveszve az emberi kéz, nem pedig az emberi agy alkotta kis utcák szövevényes hálójában egy gumicsizmás földi után kutatva hirtelen a Kossuth Lajos utcán találjuk magunkat, amiről a célzóna felé vezető Vörösmartyra fordulva kapirgálást, és szexéhes kotkodácsolást hallunk. Biokémiai központunk máris okádni kezdi magából a "lopj egy csirkét" peptidkulcsokat, ám a kvantummechanikát megcsúfolva ezek még nem érik el a megfelelő "éhes vagyok - mit csináljak" záraikat, így még egyelőre nem tudatosul bennünk, mit fogunk cselekedni, amikor a resti bezárása után, vonatjegyünkre szánt pénzünket is barackpálinkába, és kisfröccsök hllámzó tengerébe fojtva majd másodízben is ott állunk majd a kis - régen zöld - rozsdás kerítés mellett, a tollas kis fehérjeszörnyekre tapadó mélabús tekintetünkkel.
Az első mozdulatunkkal meg kell bizonyosulnunk két alapvető fontosságú dologról is. Az első, hogy a választék vajon életben van-e még egyáltalán. Hiszen olyan sokat hallani manapság különböző kínhalált okozó állatbetegségekről; jobb az elővigyázatosság! A másik dolog, hogy ha (öt évesnek tűnő) tervünket végre akarjuk hajtani, úgy mindenképpen jobb, ha teljesen egyedül vagyunk a környéken, legalábbis az éberek közül.
Latolgatva egy borzasztóan rossz cigaretta elszívása közben esélyeinket, az egyik peptid-kulcs hirtelen megerőszakolja kiskorú zárját, ezzel meglendítve a jobb kezünkben görcsösen szorongatott borosüveget. A ház falán szétrobbanó üveg szilánkjai egyenkét 170 dB-es hangerővel sikoltanak bele az éjszaka szájtátó bamba csendjébe. Egy kutya felugat valahol a számunkra oly' távolinak tűnő Petőfi utca felől, ami a templomhoz vezet, vagy a piachoz, és kialakul bennünk, felölti végső formáját az alkohol iránt érzett mérhetetlen szomjúság, valamint a - valahol a gerincünkben elrejtett - ősi tribál vadászösztön.
Tenyerünket és tomporunkat felsértve egyetlen helyett vagy harminc darab igen agresszív, nindzsákat megszégyenítő bonyolult mozdulatsorral átvetődünk fejjel előre, szemeinket szigorúan az áldozatra, a vadra szegezve a kerítés dróthálóján - tompa puffanás, és némi fájdalom jelzi a külvilág felől, hogy akciónk első mozzanata sikerrel a végéhez ért. Felvesszük a "támadó grindcore fanatikus gorilla" pózt, amit a shaolin mesterek életművét tovább írva éppen ebben a pillanatban találtunk ki. Egyébként ezt a pozitúrát szerintem mindenki ismerheti a Rocky 1-ből. Tollas fehérjegolyóink riadtan csataláncba fejlődnek, de mi már nem félünk semmitől, hiszen az utolsó dózis kisüsti éppen most rágja be magát vérsejtjeinkbe; ziháló légzésünk egy kicsit lelassul, testünk egy pillanatra megmerevedik, apokaliptikus harci indulatokat sejtetve.
Mindig a gyengébb ránt fegyvert először a párbajban. Most a csirkék robbanak szét, megbontva spártai tökéletességgel kialakított egységüket. De mi vagyunk a gyorsabbak: az első tollas gyilkológép egy jókora rúgástól átrepül a levegőben bukfencezve a disznók közé, a másik szárnyát szegi, bordáit töri attól a jól irányzott öklöstől, amibe testünk teljes tömegének és a gravitáció szorzatának minden energiáját beleadtuk, a harmadiknak viszont még éppen sikerül kicsusszannia halálos body check-ünk alól.
A csatasor máris készen áll hát a második rundra, félmeztelen nőket, kettes számot mutató táblával a kezükben ugyan nem látunk a földről. Nincs más választásunk: megfeszülve a kirobbanó erőtől, és ölni akarástól (amit újabb peptid-csomagok váltanak ki a szervezetünkből) ismét halált osztani érkezünk a csirkék gyűrűjébe. Az egyiknek most a nyaka törik, a másikat valaki lefújja gázspray-jel, a harmadik knock out-tal hever a földön, további kettő egy partvisnyél áldozata lesz, kettő átszűrődik a kerítésen, kettő valahol a lábunk alatt, Cézár népe éljenez, üvöltenek az oroszlánok, de kardunk újra és újra lesújt, szekerünkkel a tömegbe hajtunk, baseball ütőnk egy pillanara megcsillan a holdfényben, géppuskaropogástól és lánctalpak zakatolásától hangos az agyunk, végül felhangzik torkunk legsötétebb bugyraiból a háború végét jelző sátáni "TOUCHDOOOOOOOWN!" üvöltés.

Vér, tollak, és kimeredt szemű fejdarabok szerteszét.
A csatának vége - a hajnal első fénysugarai, és a fojtásban már az életéért is alig küzdő utolsó élő állat, tollas szörnyeteg utolsó rúgásai indulásra ingerelnek.
Két vértől ragacsos kezünkbe fogjuk az elejtett vadat, és már éppen indulnánk is, hogy korgó gyomrunkba diktáljuk némi panírral, és forró olajjal kombinálva, de az igazi meccsnek egy, a tarkónk felé orientálódó szívlapát vet véget Józsi bácsi, restiben megismertbarátunk kezeitől vezérelve...


                                                              
Szántód, 2009.07.10.