ígértem: hát itt is vagyok.
csak szépen derekasan szétszórtan fogom az arcotokba tolázni az infót, mint Éjcsboly egy görbe ám yukas átmulatott éjszaka után a mokkospilzert, mélyen a pajesz meg a frufruk mögé, mert még nekem sincs meg igazán, hogy valójában* mi is történt velem, amióta eltűntem, mint a nyolcvanas évek végén a Kamaraerdei ifiparkban, vagy a 2005-ös Agykatapultáló táborban, Gárdony city és a környező települések között, vagy egy húzósnak ígérkező, és ígéretét híven betartó éjszakán, kezemben egy pilzerrel, egy fél üveg borral, és egy eltört partvisnyéllel, amit azé' szorongattam nagy bőszen, serkenő bajszom alatt mosolyogva, mert valmivel el kellett vernem a csőszt, aki a pitymallat előtt álmából felkelve azt vette észre, hogy hatalmas gabonakörök varázslódnak a szeme világának ellenértékeként rábízott búzatáblába, szorgos loncsos manókezek által, amik ugyan néha az ég felé rázzák az öklüket, de mégis több baráti kézfogást bonyolítanak le egy nap, mint ahány bőrös póréhagymából cibálják ki a bútiszvetet, vagy annak vaját - és itt el is érnék (tekerd meg) ahhoz a bűvös első iksz(dé)hez, ahol már én se nagyon tudom, hogy hol is tartok, nem nem vagyok elmeháborodott, inkább afféle elme-háborgó, vagyis háborgó elme, mert most kicsúszott a mocsár a lábam alól, és a fűrészlapom is eltört, úgyhogy csak ücsörgök az ágon, a legfelső szinten, és bámulom a naplementét, úgy számolom, mintha csak egy köcsög bárány volna, éppen elalvás előtt, lehet, hogy Jason Bourne leszek, még nem sikerült eldöntenem, mindenesetre a szerződések itt figyelnek mellettem a táskámban, arra várva, hogy semmissé, vagy emlékké legyenek, átrágtam magam a betonfalon, és meszesen bukkantam fel odaát, de mégis fessen, alászolgája, mert még írkálok, csak most a munkacím: "siker", a szerző más, nem a mostani én vagyok, talán egy Reggeli Kornél, egy Déli Dominik, vagy a f*sz tudja, nem tudom, nem is érdekel, kivéve az, hogy hogyan szervezzem össze négy ember napját holnap, mert a nagyi k*rva beteg, anyuka feljön Pestre, Lekter átvág Optimus bőrhátán a hegyen, hogy szerelmet valljon, és megszerezze a pózerfotókhoz a Rolling Stone-nak a kiskutyát, apa nem is sejthetem, mire készül, pláne, hogy megint áthúzza az életem egy másfél méter széles piros alkoholos szövegkiemelővel, mindenesetre lassan le kell feküdnöm, mert múlt héten (vagy azelőtt? - sose derül rá fény az alagút végén) voltam egy rozsdás piros húszéves kocsival vasazni, és egész jó pénzt hoztam össze, hát visszaszaladtam a bázisra, a régi Pokémonbarlangba, vagy ahogy azt sok helyen vidéken ismerik: a Hörgés Party Arénába, és felsikítottam még pár száz kiló vasat, külön pakolva a sárga rezet, az alukat, meg mindent, aztán vízszintesen felborultam, arccal le a lépcsőn, háh, hogy irigyelnének most a régi tesiórán, ahol az egyetlen voltam, aki félelem nélkül le mert ugrani az istenverte magas fémállványról... i push my fingers into my eyes... mert több, mint egy hónapja gyakorlatilag megsüketültem, ezért is kerültem a rohadt ambulanciára egy múlt hét szerdai hajnalon, félájultan, félőrülten a sokktól és a fájdalomtól, de nem számít, mert másnap, és harmadnap is, viszont elértem a halhatatlanságot, és ennek úgy örülök, mint a holland barát ajándékának a vetkőzős pőkerpárdín, az előtti héten, ahol ugyan báránykáim nem jutottak be végül az akolba, de reggelre nem is bántam, csak hogy megint képtelen vagyok aludni, lés itt jegyezném meg, hogy sajnálom, de feladtam a falusi dj skilleket, átemelve a jót az Olosmuzikra, és ismét flasztermetálban létezek, valamint, hogy ismételten olyan (kell állás) mondatokat kreálnak drága összetiport, miegymás miazmás kezeim, amik soha a büdös életben nem érnek véget, kivéve ha Lillám végre hazaér, és megbeszéljük ezt a "biszex vagy"-dolgot, mert ha nem, á, ebbe nem is mennék bele... nem mintha kezdenék fáradni, csak vannak olyan dolgok, amiket nem lehet elsütni egy gyökér blogban egy olyan oldalon, ahová az Arckönyv miatt alig járnak vissza a törzstagok, ami nem is feltétlenül baj, mert legalább az egész egyedül az enyém lesz, és végre békében írhatom ki magamból ezt az egész rohadt szemét világot, amit végső soron (halálsoron?) annyira szeretek... nem is, kicsit azé' kevésbé, mint a vizslából mutálódott Alphonse Brownt - meg kellene kérdezni Schopenhauert, ilyenkor mi a teendő - nem érted, én a királyokkal sétáltam, én... én ott voltam a hegy tetején, és lenéztem, és láttam a Világot, és lelöktem neki a Napot, Hóruszra mondom, annyira nem értek semmit - ezer Haley csapódik a kutyanyálas agyamba, Tífusz meg örökre elszökött, és mindenki leszarja, még néha én is, és ezért kicsit fújok magamra, de csak úgy, mint egy tejecskére éhes kiscica, épp' egy kiadós kocsmai verés előtt - de akkor miért raboltak volna ki, ha egyszer nem is az vagyok, aminek, vagy akinek látszom, vagy ...hol is tartottam?
csókolom a seggeteket.
csak szépen derekasan szétszórtan fogom az arcotokba tolázni az infót, mint Éjcsboly egy görbe ám yukas átmulatott éjszaka után a mokkospilzert, mélyen a pajesz meg a frufruk mögé, mert még nekem sincs meg igazán, hogy valójában* mi is történt velem, amióta eltűntem, mint a nyolcvanas évek végén a Kamaraerdei ifiparkban, vagy a 2005-ös Agykatapultáló táborban, Gárdony city és a környező települések között, vagy egy húzósnak ígérkező, és ígéretét híven betartó éjszakán, kezemben egy pilzerrel, egy fél üveg borral, és egy eltört partvisnyéllel, amit azé' szorongattam nagy bőszen, serkenő bajszom alatt mosolyogva, mert valmivel el kellett vernem a csőszt, aki a pitymallat előtt álmából felkelve azt vette észre, hogy hatalmas gabonakörök varázslódnak a szeme világának ellenértékeként rábízott búzatáblába, szorgos loncsos manókezek által, amik ugyan néha az ég felé rázzák az öklüket, de mégis több baráti kézfogást bonyolítanak le egy nap, mint ahány bőrös póréhagymából cibálják ki a bútiszvetet, vagy annak vaját - és itt el is érnék (tekerd meg) ahhoz a bűvös első iksz(dé)hez, ahol már én se nagyon tudom, hogy hol is tartok, nem nem vagyok elmeháborodott, inkább afféle elme-háborgó, vagyis háborgó elme, mert most kicsúszott a mocsár a lábam alól, és a fűrészlapom is eltört, úgyhogy csak ücsörgök az ágon, a legfelső szinten, és bámulom a naplementét, úgy számolom, mintha csak egy köcsög bárány volna, éppen elalvás előtt, lehet, hogy Jason Bourne leszek, még nem sikerült eldöntenem, mindenesetre a szerződések itt figyelnek mellettem a táskámban, arra várva, hogy semmissé, vagy emlékké legyenek, átrágtam magam a betonfalon, és meszesen bukkantam fel odaát, de mégis fessen, alászolgája, mert még írkálok, csak most a munkacím: "siker", a szerző más, nem a mostani én vagyok, talán egy Reggeli Kornél, egy Déli Dominik, vagy a f*sz tudja, nem tudom, nem is érdekel, kivéve az, hogy hogyan szervezzem össze négy ember napját holnap, mert a nagyi k*rva beteg, anyuka feljön Pestre, Lekter átvág Optimus bőrhátán a hegyen, hogy szerelmet valljon, és megszerezze a pózerfotókhoz a Rolling Stone-nak a kiskutyát, apa nem is sejthetem, mire készül, pláne, hogy megint áthúzza az életem egy másfél méter széles piros alkoholos szövegkiemelővel, mindenesetre lassan le kell feküdnöm, mert múlt héten (vagy azelőtt? - sose derül rá fény az alagút végén) voltam egy rozsdás piros húszéves kocsival vasazni, és egész jó pénzt hoztam össze, hát visszaszaladtam a bázisra, a régi Pokémonbarlangba, vagy ahogy azt sok helyen vidéken ismerik: a Hörgés Party Arénába, és felsikítottam még pár száz kiló vasat, külön pakolva a sárga rezet, az alukat, meg mindent, aztán vízszintesen felborultam, arccal le a lépcsőn, háh, hogy irigyelnének most a régi tesiórán, ahol az egyetlen voltam, aki félelem nélkül le mert ugrani az istenverte magas fémállványról... i push my fingers into my eyes... mert több, mint egy hónapja gyakorlatilag megsüketültem, ezért is kerültem a rohadt ambulanciára egy múlt hét szerdai hajnalon, félájultan, félőrülten a sokktól és a fájdalomtól, de nem számít, mert másnap, és harmadnap is, viszont elértem a halhatatlanságot, és ennek úgy örülök, mint a holland barát ajándékának a vetkőzős pőkerpárdín, az előtti héten, ahol ugyan báránykáim nem jutottak be végül az akolba, de reggelre nem is bántam, csak hogy megint képtelen vagyok aludni, lés itt jegyezném meg, hogy sajnálom, de feladtam a falusi dj skilleket, átemelve a jót az Olosmuzikra, és ismét flasztermetálban létezek, valamint, hogy ismételten olyan (kell állás) mondatokat kreálnak drága összetiport, miegymás miazmás kezeim, amik soha a büdös életben nem érnek véget, kivéve ha Lillám végre hazaér, és megbeszéljük ezt a "biszex vagy"-dolgot, mert ha nem, á, ebbe nem is mennék bele... nem mintha kezdenék fáradni, csak vannak olyan dolgok, amiket nem lehet elsütni egy gyökér blogban egy olyan oldalon, ahová az Arckönyv miatt alig járnak vissza a törzstagok, ami nem is feltétlenül baj, mert legalább az egész egyedül az enyém lesz, és végre békében írhatom ki magamból ezt az egész rohadt szemét világot, amit végső soron (halálsoron?) annyira szeretek... nem is, kicsit azé' kevésbé, mint a vizslából mutálódott Alphonse Brownt - meg kellene kérdezni Schopenhauert, ilyenkor mi a teendő - nem érted, én a királyokkal sétáltam, én... én ott voltam a hegy tetején, és lenéztem, és láttam a Világot, és lelöktem neki a Napot, Hóruszra mondom, annyira nem értek semmit - ezer Haley csapódik a kutyanyálas agyamba, Tífusz meg örökre elszökött, és mindenki leszarja, még néha én is, és ezért kicsit fújok magamra, de csak úgy, mint egy tejecskére éhes kiscica, épp' egy kiadós kocsmai verés előtt - de akkor miért raboltak volna ki, ha egyszer nem is az vagyok, aminek, vagy akinek látszom, vagy ...hol is tartottam?
csókolom a seggeteket.
Utolsó kommentek