 | Szánj rá egy rakás élet-időt, vagy...
Current mood: "zsejr" Hát.
Van egy adag üres lap az előző, és a mostani poszt között. De van, ami úgy tör ki belőlem, olyan iszonyatos erővel, "megmunkálatlanul", nyersen, hogy nem merem beírni. Meg minek is tenném... na kanyar.
Pótolva az elmaradásomat:
"
Megint-ismét annyi szép semmi nem történt.
Kívül nem sokat változtam, csak konszolidáltra nyírtam magam, ellenben belül sikerült végre kicsíráztatnom a nemrég elültetett harag-magvaimat, és ez nagy szó. Tegnap Lekter kapott fizut, aminek az eredménye két és fél óra sör-körtézés lett kis falunk csillagai alatt. Kicsit aggódok ám miatta: az a betyár, ami nekem összerántja mimikai sátorlapom cipzárját (vagy zipp-zár?!), attól ő meg sem rezdül. Sajnos - talán sajnos - sikerült megmutatnom neki, amikor fiatal volt, ésd befolyásolható(bb), a legszarabb kártyákat.
Na de vissza a magokhoz.
Nem kertelek, ... sakk-mattja hozzábaszott a betonhoz, arccal. Amíg igyekeztem legalább négykézlábra feltápászkodni, végig azon fáradoztam, hogy tovább ápoljam, őrizzem azt a mélységes szeretetet/szerelmet, amit iránta érzek. És ma este végre beláttam, hogy itt hibáztam egy nagyot. nem azt mondom, hogy utálom, vagy nem érdekel már (a szeretet ellentéte ugye nem a gyűlölet, hanem a közöny), csak valami olyasmit, hogy VÉGRE sikerült valamelyest túltennem magam ezen az egész elbaszott szaron. Persze a szív-hegek örökre megmaradnak.
Példa: X szerette Y-t, de elvérzett a kezdeteknél az a bizonyos kapcsolatnak se csúfolható valami. Hónapokkal később X beszélt Z-vel, aki sejtések szerint a lehető legközelebb van Y-hoz. Z azt mondta, hogy...
Bazmeg így nem is nekem van "igazam"! Mindegy. Hülyén gondoltam ki.
Mesterrel elkrúzinoltunk a Citadellára mogyizni, és a "belbrooklyn-i rádió rögzített adásával" szórakoztatni a japán turistákat. Meg azt a két gyönyörű angol hölgyet, akik (Sebestyén Balázzsal szólva) a "dagadt kis geci" oldalán tipegtek. Senkinek nem tetszett - rajtam kívül, szokás szerint - a muzsika, ami minden szebemből ömlött, viszont én legalább tisztában vagyok vele, hogy nem bel-brooklyn, hanem Radio Los Santos, písz!
Tegnap éjjel összevágtam...
Tegnap éjjel összedobtam...
Csi...
Csak azt szeretném, ha érthető lenne, hogy nem összelopkodtam, hanem "megírtam" (összedobtam) pár dob-sávot a leendő Apey and the Pea lemezre. Nem is lett rossz, sőt!
És összedobtam egy amolyan "bemutatkozó videót" az Uzsonnának keresztelt rosszindulatú baktériumról.
Összevissza kétszer voltam képes megnézni, mivé lettem mára. Rossz látni.
Na mindegy. Nyakig szarban állva még a fejemet is lehajtottam, de elég volt, nagyon elég, kimásztam, ki a gödör aljáról, és megtisztítottam magam.
A poén kedvéért kikapcsolták a telefonomat, így buktam a netet, és a posztolás lehetőségét is. Szóval digi-blog bukta, de nem baj, legalább egy darabig nem kell azon filóznom, ki az a két osztálynyi vadidegen ember, aki rá van hangolódva arra, hogy éppen milyen nyomasztó testi/lelki problémával foglalkozok, a magam végtelen egoista módján.
Pocakot eresztettem, persze csak a jóízlés határain belül (anyukám egy hete etet), és... csúnyulnak a gyöngybetűim. Hát elkezdtem itthon módszeresen szétgyúrni, szétírni magam. Minden erőmmel azon vagyok, hogy sikerrel tudjam befolyásolni, manipulálni a gondolataimat, és az oly' hőnszeretett testemet.
Hogy mennyi, és milyen zenét hallgatok, az mindegy, úgyis biztosan meséltem már. Újra nyitok a szélsőségek felé, jobban, mint valaha. Inkább obban, mint eddig. Egyszerre három könyvet olvasok: egy vallási jellegűt (Vankó), egy hmm... zenei jellegűt (Cziffra - Des canons et des flems), és egy úgynevezett szenny-irodalmi jellegűt, ami a nem olyan távoli múlt Havannájának utcáiról mesél (plusz igaz is).
A rabszolgám vagyok, egy órája, mióta felpillantottam két felhő közé, míg a cigarettámmal foglalkoztam a hegyem tetején, és végignéztem egy tized-másodperc alatt a gamma-hullócsillag-sztori teljes haláltusáját. Egy évezrednek kellett eltelnie, mire számra jöttek a hangtalan szavak: "Juc... juc... jóccakát."
Fájt. Hát. De a dítet kurvára adni kell, mégha éppen nem is esik jól; ha igaz, amit sok jó ember beszél - már egyre kevésbé kételkedek benne -, akkor NEKEM MEG PLÁNE!
Van egy jó hosszú, vagy inkább furcsa, még inkább érdekfeszítő gondolatmenetem, de elég szar leírni, annyira közhelyessé tették kurva eleim az olyan szavakat, mint az "igaz ember", a "barát", a "szeretett", hogy inkább hagyjuk is. Egy újabb dolog, aminek titkon, egyedül én örülhetek, egészen addig, míg a sírba - ami a végakaratom szerint nyilván nem lesz - nem száll velem.
Kinyíltam előttetek, felajánlottam egy mozdulattal tálcán az egész életemet, mindent ami vagyok, és ami lenni akartam, de csak focilabdának lettem jó. Most már a vonal vagyok, ami körbefog, ami megszabja a határaitokat. Attila vs. Társadalom: egy-null.
"Az egyik szar lebeg, a másik lesűllyed, de végül mindkettőt lehúzzák."
Éppen egy értem érkező autót vártam, és súlyosabbnál súlyosabb gondolatmenetekkel bombáztam kihasználatlan tekervényeimet, mikor Spárta úrnője valami furcsa gondolattól vezérelve úgy döntött, hogy eljött a pillanat, és egy ügyes készülék segítségével a sinus-ok hullámain beevezteti hangjának karcsú hajóját fülem barlangjába.
Vársz. Caps Lock.
CSAK HOGY MEGKÉRDEZZE, MI VAN VELEM.
Caps Lock.
Hűha. Beszarás. Szóval nem vagyok egyedül mégse. Nagyon jó. Akkor legközelebb innen indulok, ebből indulhatok ki.
Nem értettem eleinte, és így rá is kérdeztem, hogy azért hívott-e, mert pár napja nem vagyok fent a neten, és a közelmúlt hülyeségei miatt ez erős aggodalomra szolgáltatott okot - de nem. "Csak úgy".
Szeretek élni.
És itt elszakadt egy lánc, ami az agyam beteg feléből indulva tekeredett körbe rajtam jó szorosan, ami eleddig csak kétkedést szított, ami nem engedte, hogy bízzak abban, hogy engem pár ember okkal, vagy anélkül "csak úgy" szeret.
Hát.
Nagyon köszönöm, mama.
Aztán ki is nyílt az az átokverte pofám, és el is indultak szentként tisztelt lábaim Babilon mocskos éjszakái felé. És a kérésre, hogy játszak el a hangommal egy mai tizenévest, nagy, és magabiztos igennel feleltem. Csak egy rövid interjú erejéig kellett játszanom. Hogyne fért volna bele?
Ilyesmire már tavaly is akadt példa, csak akkor fél óra alatt meg kellett tanulnom egy mára már alig létező dél-dunántúli nyelvjárásban beszélnem.
Dö'at mök'vá a doló cípcsige, em.
Majdnem megfulladtunk, annyira röhögtünk, lesz is mit vágni az interjún.
Szép nap volt a mai. Sokat adott, és talán meg is világosított valamelyest.
A myspace-kódomat lepasszoltam a kuzinomnak, mert meg akarta nézni valamelyik barátom adatlapját. Megadtam, attól függetlenül, hogy mostanában kétkedek, és nem bízok benne valamiért úgy/annyira, mint régen. És ez elég riasztó. De remélem csak a végtelen naivitásom lassú megszűnésének egyik előhírnöke.
Nem tudom.
Jól van hát. Adok egy vízszintet, hogy holnap valamelyik másik, kevésbé "összeszedett" papír-alapú blogomban tisztázni tudjam erősen körteillatú tollammal a "nérózás" mikéntjét.
Öö... de még vár az ukrajnai front, a kis kápolnával, zongorával, meg a tízmillis ágyúkkal, valamint Havanna utcáinak alkoholista, és kábítószerfüggő lakótömbjei.
Nemsokára újra belekezdek Nick Cave "És eglátá"-jába - az remek gyúrás.
Ne felejtsétek el, amit a szarról mondtam!
Puszi!"
*sóhaj*
*ujjropogtatás*
*másik mantra-album lejátszásának elindítása*
"
Megvilágosodási - ezidáig lassan 25 éves - folyamatomban eljutottam odáig, hogy...
...na jó, hagyjuk ezt!
Talán nem is kéne foglalkoznunk olyan beteg, és fasz kérdésekkel, mint a "mi miért történik/történt?", vagy az "akkor most mennyit érek?". Kezdek visszatérni a gyökereimhez, ha úgy tetszik, úgyis ... közbenjárására tettem egy baszott nagy vissza-kanyart. egy amolyan alapos 360-ast.
Sokat rágódtam, és rágódok a mai napig is kettőnk dolgának ráeső részén. Ha egy laza pillanatig önmagamtól való elteltségemben úgy is tűnt volna - képtelen vagyok rá haragudni. Maximum egy egészen kicsit, amikor délutánonként kinyitom az éjszaka történteknek köszönhetően bevérzett szemem, a napi kóma után, és csak az csapódik elemi erővel az arcomba, hogy megint nincs mellettem. Szóval valami sajnálat-félét éreztem tegnap iránta, ne haragudjatok, nincs rá jobb szó. Nem vagyok én a "jómunkásember" Fogarasi Árpi-, és Szalacsi-díjas mintapéldánya, de amit régen magasról, örömmel leszartam, az ma már rendesen sebez: hogy valaki így képes feladni valamit/mindent, egyik pillanatról a másikra. Félreértés ne essék, már tisztázódott bennem a kérdés: nem azért mondom most ezt, mert velem így kibaszódott, alaposan, hanem mert két-három napja folyamatosan az visszhangzik a fejemben, amit ajándékba kaptam a Barátomtól, a mondat: "...most már engedned kéne, hogy végre veled is valami jó történjen!". Az emberiség boldogsági who is who-ján többszáz lépcsőt ugranék felfelé, ha ...-nak összejönne az, amit szeretne. Ha tőlem nem kapta meg, amni egész egyszerűen JÁR NEKI (akkor is, ha ilyen debilen hangzik). Valaki kurva gyorsan hozza helyre, legyen szíves, ezt a ficamot, mert én már nem tudom.
Na, szóval gyökerek.
Punk vagyok. Az is voltam mindig, az is leszek, az is maradok, amíg élek, örökké. Csak nem merem kimondani. Mert faszok vagytok, igenis tele előítéletekkel (ahogyan én is!) - és ez most nem a tarajos, kannás iszonyat, vagy a nosztalgikus Fosatós Kadarka ihlette protokoll-gondolat.
Punk.
Rongy.
Kurva.
A szép, kései fajtából.
Képzelj ide valami ügyes html-kódot, amitől kimarad pár sor (én négy-öt enter-leütésre gondoltam).
Hogy van-e szüksége N.A.-nak egy úgynevezett Társ-ra?
Hogy a faszba ne lenne?!! Sőt! Ez az emberi roncs (*mosolyog*) éppen attól ilyen beteg, hogy igazából világ életében tök egyedül volt. Úgy a családi-, mint a társas kapcsolataiban is. Más kérdés, hogy ennek következményeképpen mindent egyedül épített fel - arról (most) nem beszélve, hogy mi is az a "minden". És nagy valószínűséggel ezerszer több szeretetet képes csönben a sötét sarokból leadni, mint akárki más. A megfigyelések azt bizonyítják, hogy néhány ellenkező nemű "partnert" pontosan ezzel a tulajdonságával üldözött el maga mellől. Sosem tudott kapcsolataiban egyenrangú félként közreműködni - az első pillanattól kezdve felállította az "istennő, és az utolsó koszos rabszolga"-rendet. Társait sosem kezelte egyenrangú félként, sosem viselkedett úgy, ahogy az ember egy puszta oldalbordával viselkedik. Az utóbbi egy évben próbálta ezt a fát gyökerestül kicsavarni, de így csak meghazudtolta önmagát - ha létezik egyáltalán olyan -, és szétmart maga körül mindent.
"Néha szar az élet, de talán túl lehet élni."
Egyszer régen, nagyon régen volt egy arc, akivel testvérként szerettük, vigyáztuk egymást, és amikor egymás lelkivilágát vettük éppen górcső alá (ez gyakorlatilag minden második beszélgetésünket lehetett igazából), akkor a következő "elemzéssel" állt elő:
"Te az az ember vagy, akinek a Kapcsolat a lételeme, de mivel ez veszélyezteti a személyes szabadságát, képtelen benne élni; ugyanakkor megbetegszik, ha nincs emberek között/mellett - legalábbis ez következik abból, amit a Holdról mondtál.*"
Kell még erről ugatnom valamit? Na ugye!
Néhány éve éreztem utoljára ezt a kettősséget: az egyik pillanatban csak lefeküdnék a földre, arccal egyenesen a sárba, akkora nagy nullának érzem/gondolom magam - míg a másik pillanatban egy kibiztosított, és eldobott támadógránát vagyok, ami három és öt másodperc között robban.
Jay-jel élve: "Tényleg kurva szar ám így!"
Úgy érzem magam, mint valami hatalmas nagy vak, és néma óriás, aki csak akkor tud ordítani, amikor egyedül áll a hegy tetején, a naplementét bámulva, és akinek a két kezében ott figyelnek emberi kapcsolatai, de mivel vigyázni akar rájuk egyrészt szeretetében, másrészt attól való iszonyatos rettegésében, hogy elveszíti őket, annyira szorítja a két kezét, hogy semmivé porlik bennük minden.
Mondom ezt attól teljesen függetlenül, hogy tisztában vagyok hihetetlenül jó értékelő, és ítélőképességemmel (igen, józanul, és csak emberekkel kapcsolatban működik!), ergo tudom, hogy akik ott pislognak a tenyereimen, azok egytől-egyig mind igazi Nagy Emberek - őket meg képtelenség is lenne összemorzsolni.
Az jut eszembe: vajon melyik volt a helyes út?
Amin eljöttem idáig, vagy amin mehetnék tovább?
Lehettem volna minden további nélkül egy nagy üres, szürke és szar Valaki, ehelyett a másik kapszulát zabáltam el Morpheus elől, és egy kis, színes, tele, nagy Senki lettem.
Ó, igen. Sikerült.
Szerintem ma már nem csak a súlyok helyiértékével van a gond - maga a mérleg is szar!
Bocs, hogy ezt ma (is) így, össze-vissza írom, csak éppen folyamatában filozofálok, és amit csak lehet, frissiben rögzítek, pláne, hogy fél négy van megint, tehát elkezdtem pilledni.
Hogy hol tart az elalvás előtti szárnyalós, dimenziónyitogatós zeném? Hát éppen itt:
"This comes for us all, but something much worst comes for you."
Basszameg, félek visszaolvasni, mi volt előbb a fejemben. Akkor evidens, hogy még négy órán át emésztem magam az eddigi gondolataim miatt, másrészt jön az AGY, a cenzúra, azt meg igyekszem elkerülni, jobban, mint valami üvegablakos balesetet.
Kíváncsi vagyok, mennyi erőm lehet. Mit bírnék még? Meddig? És még? Mit még? Hol vannak a határaim, ha vannak egyáltalán?
Bazmeg, negyed százados vagyok: 5-6 év, és heló!!!
De az még 5-6 év, most meg négy óra múlt, és le is merült a lelkisegély-szolgálat, úgyhogy takaródó, még egy béke-pilzer a kakaskukorékolásra, aztán megadom a vízszintnek, ami jár, hej!
"
Ehh.
Nem is fűznék hozzá most érdemben semmit.
* - titok!   | Currently listening :
Last Night a DJ Killed My Dog
By Mr. Oizo
Release date: 2000-07-18  | 17:56 - 0 Comments - 0 Kudos - Add Comment - Edit - Remove |
drunk
Utolsó kommentek